Kirekesztve érzem magam

2018. 03. 26.
Az elmúlt hetekben két rendezvényen is részt vettem, ahol csoportokban ültünk, és beszélgettünk, többnyire olyan emberekkel, akik számára fontos az önismeret. Az egyik a Civil Csoport Hétvége Siófokon, a másik a Personal Power Workshop Budapesten. Mindkét rendezvényen nem egyszer hangzott el valamelyik résztvevőtől a csoportban az alábbi mondat: ’Kirekesztve érzem magam’. Nekem, aki több éve foglalkozom erőszakmentes kommunikációval azonnal belecseng a fülem ebbe a mondatba.

Marshall Rosenberg, az erőszakmentes kommunikáció megalkotója felhívta a figyelmet, hogy mennyire fontos különbséget tenni érzés és ’nemérzés’ közé. A nemérzést talán úgy definiálhatnánk, mint egy gondolatot, melyről azt hisszük hogy érzés. Tipikusan úgy vezetjük be, hogy ’úgy érzem hogy…’, esetleg a gondolat végére biggyesztjük, mint a címadó mondatban: kirekesztve érzem magam. Attól, hogy egy gondolat elé vagy mögé odateszem, hogy ’érzem magam’, még nem lesz belőle érzés. Ilyen tipikus kifejezések a cserbenhagyva, elárulva, megtámadva, manipulálva, átverve, kihasználva, elnyomva vagy épp legújabb kedvencem, a hátba szúrva érzem magam. Ezek a kifejezések mind elmondanak valamit a használójáról: valami nehéz dolog van vele, ’rosszul’ érzi magát, és azt gondolja, hogy mások tettek valamit, ami miatt ő így és így érzi magát.

Az erőszakmentes kommunikáció egyik alappillére a felelősségvállalás az érzésekért. Tudni, hogy érzéseim a szükségleteim hiányából vagy kielégüléséből fakadnak, és nem abból, hogy mások ezt vagy azt tesznek. Ezzel persze hozzájárulhatnak, hogy a szükségleteim kielégülnek avagy nem, de ez a látszólagosan apró különbség valójában két világot választ el egymástól. Ha hiszek abban, amit Marshall Rosenberg tanított, akkor azt keresem, hogy milyen érzés van bennem, és ezt különválasztom attól a megfigyeléstől, ami hatott rám valahogyan, és hozzájárult ahhoz, hogy legyen valamilyen érzésem. A megfigyelés legyen amennyire lehet objektív, ne keveredjen bele minősítés, ítélet, diagnózis, címke.

Ha így újra megnézzük az eredeti mondatot: ’kirekesztve érzem magam’, akkor látható, hogy a megfigyelés nem pontos, nincs elmondva, hogy mi történik, viszont a történésekkel kapcsolatosan van egy értelmezés: ’amit mások most csinálnak, az egyértelműen kirekesztés’. Viszont aki ezt így végiggondolja, sokszor megtanulta, hogy érdemes én-üzenetekben gondolkodni, ezért nem azt mondja: ’kirekesztőek vagytok’, és azt sem mondja: ’amit csináltok az kirekesztő’, hanem inkább ezt használja: ’kirekesztve érzem magam’. Számomra ezek azonos gondolatok, csak más szavakkal kifejezve. Árnyalatnyi különbségek talán vannak, de lényegét tekintve azonosak: a másik emberről szólnak, arról, hogy ők mit csinálnak. Amit csinálnak, az helytelen. Nekem ettől nehéz. Ezért a nehézségért ők a felelősek. Sőt, a megoldást is nekik kellene megtalálniuk, hogy én jobban érezzem magam.

Képzeljünk el egy szituációt: céges beszélgetés egy esti vacsorán, 8 résztvevővel, 6 régi munkatárs, 2 új. A régiek olyan sztorikat emlegetnek fel, és nevetnek nagyokat, melyekről a régiek mit sem tudnak. Nem hozzák helyzetbe az újakat, nem mondják el a sztorikat, nem mutatják be a résztvevőket, csak félmondatokban utalnak emberekre és helyzetekre, és nagyokat kacagnak. Megy ez így már vagy húsz perce. Az egyik új résztvevő fejében felmerül ez a gondolat: kirekesztve érzem magam. Azt állítom, hogy ha ez felmerül, akkor ez a valaki sokkal inkább van elfoglalva azzal, hogy mit csinálnak a többiek, és hogy az mennyire helytelen, mint azzal, hogy vele valójában mi történik, valójában hogy érzi magát, és mire vágyik.

Ha követné az erőszakmentes kommunikáció négy lépését, elsőként azonosítaná a megfigyelést: amikor a régi kollégák már 20 perce olyan történetekről beszélnek, melyekről nincs tudomásom…

Talán ennyi elég is megfigyelésnek, és lehet tovább lépni az érzésre és szükségletre, mert ezek összetartoznak, az érzés a szükséglethez tartozik: magányos és kimerült vagyok mert kapcsolódásra és figyelemre vágyom. Ha rátalált a szükségletekre, talán egy kérés is az eszébe juthat, mely a szükségleteinek kielégítésére irányul: kérlek beszélgessünk a múlt hétvégi kirándulásról! Ott annyi közös élmény történt, melyekről szívesen beszélnék, és mindnyájan tudunk hozzá kapcsolódni.

Ha valaki ezt fejben végiggondolja, és arra jut, hogy valóban ez az, ami velem történik, tehát erre a megfigyelésre reagálok, így érzem magam, mert ez a szükségletem nem elégül ki, és ezt tudnám kérni ahhoz, hogy szükségleteim kielégüljenek, akár ki is mondhatja ezt a mondatot. Még az erőszakmentes kommunikációval évek óta foglalkozók körében sincs egyetértés abban, hogy egy ilyen négy lépéses mondat mennyire befogadható azok számára, akiknek ez a kifejezésmód szokatlan. Viszont abban nagyobb az egyetértés, hogy ha magamban végigvizsgáltam, és rájöttem, hogy mik a szükségleteim, és még kérést is tudok megfogalmazni, az egy jó kiindulópont arra, hogy elkezdjek beszélni. Mert bármi is fog kijönni a számon ez után, kisebb a valószínűsége, hogy ítélkező lesz a többiekkel szemben. Ettől persze sajnos még lehetséges, hogy ítéletet fognak hallani, különösen, ha egyébként is ítélkezően gondolkodnak önmagukkal és másokkal kapcsolatosan. Tehát simán megtörténhet, hogy ha elhangzik akár a teljes négy lépéses mondat, a másik valahogy így reagál: jajj, mennyire figyelmetlen vagyok, és már minősítette is önmagát.

Olyan világban szocializálódtunk, ahol a minősítések sokkal inkább hozzátartoznak a kultúránkhoz, mint érzéseink és szükségleteink beazonosítása. Fel sem tűnik sokszor, hogy mondataink, melyben érzéseinkről próbálunk beszélni, egyáltalán nem érzéseinkről, sokkal inkább ítéleteinkről szólnak. Az a benyomásom, hogy bár a ’kirekesztve érzem magam’ gondolat kimondása azt célozza, hogy legyen köztünk kapcsolat, mégis egy időre még távolabb löki a feleket egymástól. Mert egyfajta vita alakul ki arról, hogy most akkor van-e itt kirekesztés vagy nincs, vannak-e itt kirekesztők vagy nem? Aztán hosszabb távon lehet, hogy eredményez ez egyfajta találkozást, kapcsolatot, ha úgy tetszik, de meg lehetne spórolni ezeket a felesleges köröket, ha pontosan beszélnénk arról, hogy mi történik velünk.

A magyar nyelv segít nekünk ebben. Ha úgy kezded a mondatot: úgy érzem hogy…, akkor szinte biztos lehetsz benne, hogy a gondolataidról fogsz beszélni. Ez lehet akár egy stop tábla is számodra, meg lehet állni, és eldönteni, hogy folytatni akarom a gondolataimról szóló mondatot, vagy újrakezdem a folyamatot, megnézem, hogy mire reagálok, és milyen érzések vannak bennem. Azt gondolom, hogy ha csak ez az egyetlen dolog elkezdene átszivárogni az erőszakmentes kommunikáció világából, egy kicsit közelebb kerülnénk magunkhoz és egymáshoz.
nagyonzoli.hu | login